Hullarablás

Alább olvasható Kádár Gábor és Vági Zoltán történészeknek a magyar zsidók gazdasági megsemmisítéséről írt cikke.

Hullarablás

A jelenlegi államhatárok szerinti Európában 1941 és 1944 között több mint két tucat országban állomásoztak német csapatok megszállóként vagy "szövetségesként". Az SS és a Wehrmacht megérkezését követően előbb vagy utóbb mindenhol terítékre került a "zsidókérdés végső megoldása". Kifejezetten a zsidók érdekében kifejtett, érdemi ellenállásra azonban csak néhány országban került sor. A zsidók deportálása legtöbbször nem vagy csak alig fokozta az ellenszegülést a nem zsidók körében. Ellenkezőleg. A holokauszt a legtöbb országban konszolidálta a német megszállók és a kollaboránsok uralmát. Ebben a kollaboráció és az antiszemitizmus mellett jelentős szerepe volt a nyerészkedésnek. Így volt ez Magyarországon is.

A jellemzően filoszemita vagy a zsidók irányában pozitívan semleges, (főleg északi) országokban a zsidók száma rendkívül alacsony volt. A norvég, dán, finn, holland, olasz, belga állampolgárságú, illetve ott élő bevándorló zsidók száma összesen sem érte el a 270 ezer főt. Ezekben az országokban gyakorlatilag nem volt "zsidókérdés", azt a németek és cinkosaik kreálták. Magyarországon a helyzet teljesen más volt. Létszámát tekintve itt élt Európa (Lengyelország és a Szovjetunió után) harmadik legnagyobb, a lakosságarány szempontjából (Lengyelország után) második legnagyobb zsidó közössége. Míg a fajtörvényeket és az Endlösungot "feltaláló" Németországban minden százhuszonötödik, addig Magyarországon minden huszadik lakos volt zsidó. Németországban az orvosok nyolc, Magyarországon ötvenöt százaléka volt zsidó, de hazánkban szintén zsidó volt minden második ügyvéd és kereskedő, minden harmadik mérnök, tudós vagy író. Ráadásul Magyarországon a zsidó származású nagytőkések irányították a hazai ipar majdnem felét, és zsidók birtokolták vagy bérelték a megművelhető mezőgazdasági földterületek ötödét. Ha tehát a nácizmus bölcsőjében volt zsidókérdés, akkor Magyarországon jóval inkább lehetett. Auschwitzot mégsem a magyarok, de nem is a lengyelek, oroszok vagy amerikaiak építették. (Ez is jelzi, hogy az antiszemitizmus intenzitása nem egyenesen arányos az adott országban élő zsidók számával.)

1938-tól kezdődően zsidótörvények egész sora lépett életbe a zsidóság "közéleti és gazdasági térfoglalását" korlátozandó. Ezek hatására, a revíziós sikerek eredményeként eközben 1941-re több mint hatvan százalékkal megnőtt zsidóság egyre nagyobb tömegei veszítették el nemcsak "túlzott" befolyásukat, de megélhetésüket és létbiztonságukat is. Paradox módon a háború elején a német sikerek, 1942 után éppen a vereségek hatására nőtt a magyar szélsőjobboldal befolyása és ezzel párhuzamosan a zsidókra nehezedő nyomás. Az 1919 óta jelenlévő antiszemita közbeszéd az idő múlásával arányosan egyre nagyobb teret kapott, sőt a háborús években nemcsak a nyilas, de a mérsékelt kormánypárti lapoknak is állandó jellemzőjévé vált. Még a zsidók deportálását többször megtagadó Kállay-kormány (1942-44) tagjainak nyilatkozatai is tele voltak antiszemita kirohanásokkal. A valódi címzett persze sokszor a figyelő német "nagy testvér" volt, de ez nem változtatott a lényegen: 1938 és 1944 között az átlag magyar állampolgár a kormány vagy a nyilas ellenzék szónoklatait olvasva-hallva hozzászokott a gondolathoz, hogy neki csak akkor lehet jobb, ha a zsidóknak rosszabbul megy. Az európai mércével mérve is jól, de sokszor igen önkényesen működő magyar közigazgatás a zsidótörvények számtalan kísérő rendeletének végrehajtása közben megtanulta, hogy a zsidók másodrendű állampolgárok, és éppen jogaik, életlehetőségeik korlátozása a helyi vármegyei és városi, valamint a központi bürokrácia egyik legfontosabb feladata. Az 1941-es Kamenyec Podolszkij-i mészárlás, az 1942-es újvidéki "hideg napok" és a munkaszolgálat mintegy 60 ezer fővel csökkentette a magyar zsidók számát. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy zsidó "túlreprezentáció", a zsidótörvények és antiszemitizmus ellenére, ha a németek nem szállják meg az országot, minden valószínűség szerint tízből kilenc zsidó túlélte volna a háborút.

A negyedszázados "gyűlöletbeszéd" és a rutinszerűvé vált bürokratikus antiszemitizmus hatása a Wehrmacht és az SS 1944. március 19-i bevonulásával meghatványozódott. A hataloméhes kollaboránsok seregének támogatásával a Gestapo órák alatt letartóztatott mindenkit, aki megszervezhette volna az ellenállást. A miniszterek és főispánok nagy részét lecserélték, de a mintegy 200 ezer rendőr, csendőr és hivatalnok maradt. Számukra az új rendszer jogfolytonosságát a helyén maradó Horthy legitimálta. A brutális csendőrök összeszedték a zsidókat, és a kis részében lelkes, zömében készséges közigazgatás szervezőmunkájának támogatásával, a német "tanácsadók" irányításával gettósították, majd deportálták a vidék zsidóságát. "Az áldóját! Eddig azt hitted, hogy csak Németországban uralkodik az a bizonyos pontosság, és itt legalább ugyanazt a kínosan pontos akkurátusságot látod. Csodáltam az akkori magyar közigazgatást?" - írta elragadtatva Eichmann 1961-ben. Minden oka meg is volt az elégedettségre: a magyar szervek Budapest kivételével rekordgyorsasággal deportálták az összegyűjtött zsidók 97,3 százalékát, 437 ezer embert, míg a németekre csak 2,7 százalék, azaz 12 ezer fő "jutott". A magyar lakosság mindezt lényegében tétlenül nézte végig. A már eddig említetteken kívül az események hátterében egy eddig kevéssé vizsgált momentum is munkált. A lakosság passzivitását nemcsak az antiszemita propaganda sikere, a közigazgatás fegyelmezett együttműködését nem kizárólag a rutin, a csendőri brutalitást pedig egyáltalán nem csupán a felsorolt tényezők speciális keveréke és a vakfegyelem eredményezte. A deportálások valamennyi végrehajtójának, szervezőjének és szemtanújának viselkedését erősen befolyásolta a gazdasági alapú érdekazonosság. Aki a zsidók elhurcolása és ezzel egyenlő kifosztása ellen szót emelt, legtöbbször saját jól felfogott gazdasági érdekei ellenére cselekedett.

Az új, Sztójay vezette kormány legfontosabb tagjait nem egyszerűen az elvakult antiszemita ideológia vezette, amikor beleegyezetek a deportálásba. Annak hátterében nemcsak a hitleri parancs egyértelmű rendelkezései álltak. Az 1944 márciusában hatalomra került kollaboráns elit által gyűlölt zsidók "kitelepítésének" egyik fő mozgatórugója a könyörtelen gazdasági racionalitás volt: a magyar zsidók vagyonával az SS a háború folytatását akarta finanszírozni, a magyar kormány pedig azt remélte, hogy egyszerre lesz képes mérsékelni az állami költségvetés gondjait, működtetni a destabilizálódó hadigazdaságot, megvalósítani a fajvédő-nyilas szociális program ígéreteit és kiszélesíteni a szélsőjobb társadalmi bázisát. A magyar kormányt az elrabolt tulajdon sorsa jobban érdekelte, mint a deportált tulajdonosé. A háború ötödik évében nem akármilyen zsákmányra nyílt kilátás. Az 1944-es, mintegy 770 ezres lélekszámú magyar zsidóság teljes vagyona mai értéken számolva, a becslések szerint mintegy 20 milliárd dollárral volt egyenértékű.

Párhuzamos kifosztás: a németek

A németek már március 20-án kérték a magyar hatóságokat, hogy tiltsák meg az 1000 pengőnél nagyobb banki betétkivételeket. Másnap, amikor Eichmann megbízottai először tartottak megbeszélést a magyar zsidó vezetőkkel, Wisliceny SS százados a következőt parancsolta: "Kövessenek el mindent, nehogy pánik legyen. Senki se rohanja meg a bankokat, hogy pénzét kivegye." A vasárnapi megszállást követő első munkanapon, március 20-án hétfőn, 207 millió pengőt vettek ki a bankokból - főleg rémült zsidók. A magyar hatóságok által bevezetett bankstop és az SS megnyugtató szavai hatására 23-ára mindez 19 millióra csökkent. Az Eichmann-kommando anyagi természetű követeléseivel az újonnan létrehozott Zsidó Tanácshoz fordult: "Pezsgőspohártól kezdve, írógépen keresztül, seprűig, felmosórongyig, vederig minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolgot követelnek. Egyszer kifejezetten Watteau-festményeket kértek?"- emlékezett vissza Stern Samu, a Zsidó Tanács elnöke. A zsidó vezetőket újabb letartóztatásokkal fenyegetve Eichmannék március végén-április elején több vidéki nagyvárosban átlagosan 2 millió pengős váltságdíjat szedtek be a helyi zsidó közösségektől. Budapest ennek a többszörösét fizette. A gazdag zsidókat a Gestapo hamar letartóztatta és a prominens túszoktól külföldi letéteik és valutájuk iránt érdeklődött, cserébe szabadulást és útlevelet ígért. Néhány üzlet meg is köttetett. Valamennyi SS egység a letartóztatott gazdag zsidók budai villáiban szállásolta el magát, birtokba véve egyúttal a villákban lévő festményeket, szobrokat, perzsaszőnyegeket és egyéb műkincseket. (Az év végén a menekülő SS-ek mindezeket magukkal vitték.) Eichmann beosztottai, éppúgy mint más SS alakulatok tagjai, valutáért saját zsebre árulták az útleveleket. A 25 ezer dollár gyakori tarifa volt. A németek a több vidéki gettóban összegyűjtött zsidó értékeket (készpénz, valuta, nemesfém) egyszerűen teherautókra rakodták és elszállították - mindezt a dühöngő csendőrök szeme láttára. A cionisták - szlovákiai kollégáik 1942-es példájából kiindulva -pénzzel akarták megváltani a magyar zsidók életét. Ezeken a tárgyalásokon április és május folyamán összesen 224 ezer dollárnyi pengőt és valutát adtak át a németeknek kezdőlépésként. A deportáló vonatok mégis elindultak. Június 20-án, 1684 zsidó kivándorlásának engedélyezéséért cserében a cionisták három bőröndben kb. 2-2,5 millió dollárt adtak át Himmler gazdasági megbízottjának, Kurt Becher SS alezredesnek. Az ún. "Kasztner-vonatra" került szerencsések hosszú kálvária után Bergen-Belsenen keresztül két turnusban decemberre értek át a biztonságos Svájcba.

A zsidótörvények és rendeletek, a gettósítás és a deportálás megtették hatásukat. A legtöbb magyar zsidónak már csak egy bőröndje, a rajta lévő ruhája, némi élelmiszere és néhány féltve őrzött ékszere, órája, értékes vagy kedves tárgya maradt mire 3-4 napi utazás után az auschwitz-birkenaui zsidórámpán kiszállt a vagonból. A munkaképes "szerencsések" utolsó értékeiket a birkenaui tábor legnyugatibb pontján üzemelő vetkőző- és fürdőépületben az ún. "Saunában", a rámpán szelektáló SS orvosok által munkaképtelennek ítélt 70-80 százalékos többség pedig a Krematóriumok két nagyobb földalatti vagy a két kisebb földszinti vetkőzőiben veszítették el. Az elgázosítottak aranyfogát kihúzták. Többi értékük kis részét ellopták a halottégető Sonderkommando és a szortírozó "Kanadakommando" foglyai, akik ezeket élelemért, mások vagy saját életükért cserében továbbadták az SS őröknek. Az SS a ruhák, a használati tárgyak és egyéb holmik nagy részét a Birodalom lakossága között osztotta szét. Az órák többségét az SS és a Wehrmacht katonái kapták jutalomként, az emberi hajat bálákban szállították tovább matracok kitömésére. Bár az egyes személyeknek az Auschwitzba érkezés pillanatában alig maradt valamijük, a féltve őrzött jegygyűrűk, az utolsó medálok, fülbevalók és karkötők néhány dekája egy majd félmilliós tömeg megsemmisítésekor több tonna nemesfémet (nagyrészt aranyat) és több tucat kiló gyémántot és drágakövet, tehát óriási bevételt eredményezett. A zsidóknak immár nem maradt semmijük csak a szörnyű körülmények és a gyenge ellátás következtében naponta csökkenő fizikai erejük. A munkaképesek többsége néhány hét, esetleg hónap után elpusztult vagy a gázkamrába került. Testüket, akárcsak munkaképtelen szeretteikét, elégették. Hamvaikat a Visztulába szórták.

Párhuzamos kifosztás: a magyarok

A magyar zsidók gazdasági megsemmisítéséhez a magyar hatóságok áprilisban láttak hozzá. Az április 4-én első légitámadásokra válaszul a Zsidó Tanácsnak Endre László belügyi közigazgatási államtitkár utasítására 24 óra alatt 500 lakást kellett kiürítenie a kibombázottak számára. Mivel délután újabb bombázás történt az átadandó lakások számát 1500-ra emelték. A határidő nem változott. Hogy a vagyonok elrejtését megakadályozza, a Belügyminisztérium 6-án körrendeletet adott ki, mivel "zsidó személyek aranytárgyaikat, ékszereiket, drágaságaikat különböző színleges kikötések mellett tömegesen adják át nemzsidó személyeknek." Megkezdődött az értékek utáni hajsza. Ebben élen járt a németekkel együttműködő Hain Péter vezette "magyar Gestapo" zsidóügyi osztálya. Április 7-én a magyar belügyi vezetés és Eichmannék közös tanácskozásának eredményeként megszövegezték a 6163/1944. számú bizalmas rendeletet, amely így kezdődött: "A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól." A gettósítás és a későbbi deportálás alapját képező utasítást Endre fogalmazta és Baky László politikai államtitkár írta alá. A rendelet a vagyoni ügyekkel kapcsolatban 50 kilóban maximálta a gettóba vihető poggyász súlyát. A zsidók a rendelet értelmében "pénzt, ékszert, arany-és más értéktárgyakat nem" vihettek magukkal. Három nappal később körrendeletben értesítették az árvaszékeket "a távollévő zsidók vagyonának kezelése tárgyában". Ezután az árvaszékek sürgősségi alapon a következő indoklással vehették kezelésbe a zsidók vagyonát: "Az a körülmény, hogy a távollévő életbenléte bizonytalan, nem akadálya a gondnokság alá helyezésnek." Április 16-án életbe lépett a zsidók kifosztásának legfontosabb jogi alapját megteremtő 1600/1944. számú kormányrendelet "A zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá vételéről" címmel. A rendelet a zsidók összes tulajdonát zárolta a lakóháztól a részvényig, a gyártól a készpénzig. A kifosztás alaposságára jellemző volt a következő bekezdés: "A jelen paragrafus rendelkezései nem vonatkoznak a zsidó házastársak (jegyesek) jegygyűrűire, feltéve, ha azokba drágakő vagy igazgyöngy nincs belefoglalva."

A hónap végén szabályozták a zsidók élelmiszerellátását: egy zsidó havi 30 deka cukorra, heti 10 deka ló- vagy marhahúsra volt jogosult, zsírra és sertéshúsra nem, tejre a kismama csak terhessége utolsó félévében, a gyermekek harmadik életévükig.

Április közepén vidéken megindult a gettósítás. Ennek során a kis falvak és községek többnyire igen szegény zsidó lakosait nagyobb városok peremén felállított gyűjtőtáborokba (főként téglagyárakba) szállították, míg az urbánus közösségeket a városokban létrehozott gettókba zsúfolták össze. Az átköltöztetés előtt a csomagolásra a magyar csendőrség és rendőrség általában 5-15 percet engedélyezett. A magyar zsidók nagy része ekkor veszítette el házát, földjét, boltját, állatát, bútorát. A gettókban a gazdagabbnak vélt zsidókat rendszeresen kegyetlen kihallgatásnak vetették alá. Az elrejtett, keresztény barátoknak titokban átadott értékek után kutató magyar hatóságok, legtöbbször a csendőri nyomozó alosztályok munkatársai, az inkább vallatásra emlékeztető kihallgatások során a férfiak talpát és a nők mellét gumibottal verték. Az érthetetlen és indokolatlan brutalitás sok száz emberéletet követelt. A gettókban a zsidók elvesztették elrejtett és biztonságban hitt ékszereik, készpénzük és egyéb addig megmaradt értékeik jelentős részét.

A deportálást megelőzően a csendőrök gyakran meztelenre vetkőztették a zsidókat és testüregi motozásnak vetették alá őket. A megalázó procedúra alól a nők sem mentesültek. Az ő esetükben hüvelyvizsgálatot alkalmaztak. A több napos "utazásra" a magyar zsidókat hetvenesével-kilencvenesével zsúfolták egy-egy vagonba, amelyet egy vödörnyi vízzel és a testi szükségletek számára fenntartott másik vödörrel "szereltek fel". Élelmet legtöbbször nem kaptak. Az átlag 3-4 napos út során a nyári hőségben fuldokló, éhező emberek ékszereket ajánlottak a kísérő őrségnek vízért, élelemért vagy csak a szellőztetést, a szükségletek elvégzését és a hullák kirakását lehetővé tevő rövid ajtókinyitásáért. Az út folyamán Magyarországon a magyar csendőrök, a kassai átadó állomás után a német SS-ek fegyverrel fenyegetve rendszeresen fosztogatták a vagonokba zártakat, akik órájukat, pénzüket adták életükért és az azzal egyenértékű korty vízért.

Miután a vagyonokat zár alá vették, a tulajdonosokat gettókba hurcolták, a vidéki pénzügyigazgatóságok megkezdték a javak regisztrálását. A deportálások megindulását követő harmadik nap a Pénzügyminisztérium felszólította a vidéki városi adóhivatalokat, hogy a hátramaradó zsidó vagyont foglalják le a zsidók 1943-as és az 1944-es várható közadótartozásainak mértékéig. Ha valakinek nem volt ekkora ingó vagyona, akkor jelzálogot terheltek a házára. Az állásukat vesztett zsidó értelmiségiek esetében a végkielégítést kobozták el. A halálba induló zsidók nem hagyhattak hátra adóhátralékot, sőt az adót előre, az 1944-es évre is ki kellett fizetniük.

Az állam számára a zsidóvagyon átvétele öt lehetőséggel kecsegtetett: 1. a zsidóktól elkobzott pénz, valuta és nemesfém a kincstárat gazdagította, 2. a zsidók tulajdonának értékesítéséből befolyó összegek a költségvetésbe kerültek, 3. jelentős szociálpolitikai mozgástér nyílt, hiszen addig elmaradt állami feladatokat lehetett megoldani ingyen, 4. az osztogatás révén a kormány saját támogatói bázisát tudta növelni, 5. a zsidóvagyonok elkobzása enyhített a háborús terheken, finanszírozta a háborút. Azt, hogy a kormány nemcsak a kifosztáshoz, de az újraelosztáshoz is tudatosan látott hozzá, jól bizonyítják a különböző (sokszor életbe nem is lépett) rendelettervezetek. Az igazságügyminiszter úgy fogalmazott, hogy a kormány belátása szerint" a zsidók vagyonát a honvédelemmel járó állami kiadások fedezése, valamint az ország gazdasági helyzetének megerősítése céljából hosszúlejáratú állami kötelezettség (állami könyvadósság) vállalása ellenében" fogja igénybe venni. Egy június 2-i rendelettervezet már tovább finomította a "zsidókötvény" koncepció amúgy is hajmeresztő jogi érvelését: "A külföldön tartózkodó zsidó külföldi tartózkodásának ideje alatt esedékes törlesztő részletekhez való jogát elveszti, ha pedig a zsidó az ország területét véglegesen elhagyja, könyvadósság alapján fennálló követelése megszűnik." A tervezet egyébként évi három százalékos kamatot biztosított volna a zsidók számára elkobzott mindenükért cserében, bár ezt úgysem kaphatták meg külföldi tartózkodásuk (értsd: Auschwitzba való deportálás) alatt, jogosultságuk pedig amúgy is megszűnt Magyarország végleges elhagyásával (értsd: halál a gázkamrában). A zsidók igényjogosultságának megszűntével vagyonukat az adótartozásuk és keresztényekkel szemben fennálló kötelezettségeik kiegyenlítésére, a maradékot pedig "a magyarországi zsidókérdés megoldásával kapcsolatos költségek fedezésének céljára" kívánták fordítani. Bár ezek a tervezetek nem emelkedtek jogszabályi szintre, a magyar hatóságok a gyakorlatban mégis tartalmuknak megfelelően jártak el. A koncepció alkalmazásával született meg az önfinanszírozó népirtás.

Osztogatás

A belügyminiszter javaslatának megfelelően a kormány elvetette az ingyenes vagyonhoz jutás elvét, valamennyit mindenkinek fizetni kellett volna. A valóság persze más volt. Megkezdődött a kótyavetye. Az egész ország a zsidó vagyonok megszerzésének lázában égett. Sokan most akartak meggazdagodni. A hatóságok a zsidók elkobzott rádióit úgy értékesítették olcsón, hogy használatuk elősegítse a "helyes közvélemény kialakítását". Így kaptak rádiót propaganda okokból a kocsmárosok, vendéglősök, borbélyok. A zsidók elkobzott üzleteivel kapcsolatban a kereskedelmi miniszter így nyugtatta meg a tülekedő tulajdonosjelölteket: az újonnan kijelölt keresztény üzletvezetőktől a zsidó üzlethelyiségeket "vállalkozásra kész és kereskedelmi szempontból kívánatosnak talált keresztény tőke" fogja átvenni. A Pesti Hírlap szerint a 30 ezer fővárosi üzletből mindez 18 ezret érintett. Egy júniusi kormányrendelet értelmében a bombakárosult vagy az újonnan kijelölt gettóban maradt üzletét bezárni kényszerülő keresztény üzlettulajdonosokat zsidók üzletével kárpótolták. Az "értékazonosság alapú" kiutalásoknál és a zsidó tulajdonos berendezési és felszerelési tárgyainak "további rendelkezésig" való megőrzésével kapcsolatban dúlt a korrupció.

A zsidó vagyonok kezelésére és ellenőrzésére június 1-én kormánybiztost neveztek ki Túrvölgyi Albert személyében. Az elkobzott készpénzt a 157.880. számú "Pénzügyminisztérium, zsidó vagyonok letéti számla, Budapest" postatakarékpénztári számlára utalták. Ez a számla vált a zsidó vagyonnal kapcsolatos tranzakciók központjává. Ide utalták a keresztény kereskedőknek olcsón kiárusított árú-és nyersanyagkészletek, a mezőgazdasági holtfelszerelések és állatállomány megállapított irányáron eladott és az öt százalékos becsértékért bérbe adott egyéb zsidó ingóságok ellenértékét. A tervek szerint az 5 holdnál kisebb termőföldeket az Országos Nép- és Családvédelmi Alap közjóléti szövetkezetei, az 5-100 hold közötti földterületeket a Vitézi Szék, az ennél nagyobb birtokokat az Országos Földhitel Intézet adta "megbízható", új tulajdonosoknak, általában mindössze 10 évi földadó értékéért cserében. Ezek az összegek szintén a már említett számlára kerültek. Ugyanakkor innen fizették a már elhurcolt zsidók hátrahagyott közüzemi tartozásait, víz-villany-és gázszámláit, valamint a gettósítás költségeit és a deportáló csendőrök napidíját. A nagyobb zsidó tulajdonú bérházak bevételeinek a társadalombiztosítás öregségi-nyugellátási tartalékait kellett gyarapítaniuk. A közületek, kormány által támogatott egyesületek becsértéken jutottak a zsidó közösségek ingatlanjaihoz. A kisebb házakat óvodának, orvosi rendelőnek rendezték be, a kiürült otthonokat orvosok és jegyzők szolgálati lakásként kapták meg. Az egykor sok zsidó által lakott Kárpátalja és Máramaros megye kiürült falvaiba a túlnépesedett csíki, udvarhelyi és háromszéki székelyeket akarták áttelepíteni - növelve a lakosság alacsony magyar részarányát.

Budapest sem maradt el a vidéktől. A polgármester rendeletei egymás után tiltották ki a zsidókat a vendéglőkből, éttermekből. Zsidó csak a szerdai és pénteki első előadásra mehetett moziba. Az új rendeletek megvonták a zsidóktól a közsegélyt, a (főleg egyházi) szeretetotthonokban lévő munkaképtelen és beteg zsidók ápolási költségeit a főváros többé már nem állta. A betegeknek a szeretetotthonokból a Hajléktalanok Menhelyére kellett költözniük (szerencséjükre itt egy szintén elbocsátott zsidó egyetemi magántanár kezelte őket). A fővárosban Endre május 31 -ig akarta lebonyolítani a zsidók átköltöztetését. Mivel azonban a zsidó ingatlantulajdonosok pont eddig a napig jelenthették be vagyonukat, a határidőt többször is módosítani kellett. A tervek szerint Budapesten minden második zsidó lakást keresztényeknek akarták átadni. Ez mintegy 30 ezer lakást érintett. A kiürített lakásokat a ház légóparancsnoka és házmestere pecsételte le. A túlterhelt pénzügyi szervek képtelenek voltak az iramot követni, ezért értékeik leltárát más lehetőség nem lévén a távozó zsidóknak kellett elkészíteniük. A költözés végső határideje, június 24. éppen szombat volt. Aznap a várost ellepték a költözködők. "Budapest olyan látvány színhelye volt, amelyre évszázadok óta példa nem lehetett" - emlékezett később egy túlélő szemtanú. Másnap reggelre már csak 2700 budapesti épületben laktak zsidók. A valójában a deportálás előkészületeként összeköltöztetett fővárosi zsidók július elején átmenetileg megmenekültek: a fokozódó nemzetközi diplomáciai nyomás hatására Horthy végre leállította a kiszállításokat. A vagyonukat vesztett budapesti zsidók egyenlőre megtarthatták életüket.

A zsidó vagyonok elkobzása majd szétosztása a bűnöző kormány aktív tettestársává avatta a társadalom egy részét, míg a néma többségből sokan szintén a deportálások haszonélvezőivé váltak. Néhány hónap alatt jelentősen megváltozott a magyar társadalom tulajdonosi szerkezete, miközben a közmorál sosem látott mélységekbe zuhant. Az "elkülönítés során" óriási értékek tűntek el a csendőrök és a magyar "Gestapo" munkatársainak kezében. Vidéken, egyes helyeken a hatóságok ingyen osztogatták a zsidó kereskedők árukészletét. Több vidéki gettót a zsidók deportálása után a helyi lakosok azonnal kifosztottak, gyakori volt a lezárt zsidó házak és üzletek kirablása (ebben a harcoló német alakulatok tagjai is jeleskedtek). Egyesek jó szándékúan, mások nyerészkedés céljából rejtegették elhurcolt szomszédaiktól átvett vagy kizsarolt értékeket. A hatóságok hiába tolták ki a zsidó vagyontárgyak önkéntes visszaszolgáltatásának legvégső dátumát, hiába fenyegetőztek internálással, százezreket nem lehetett letartóztatni. Imrédy Béla, közgazdasági miniszter joggal mondta a június 1-ei minisztertanácson: "Az utóbbi időben sokan meggazdagodtak." A mindenhatóvá előlépett házmesterek és légóparancsnokok a lezárt zsidó lakásokban visszamaradt ruhákat és értékeket dézsmálták, a lakások átvételénél a pénzügyigazgatóság szakembereivel együtt dolgozó fővárosi tanárok és tanítók leltárokat hamisítottak, a Gáz-és Elektromos Művek munkatársai a hátrahagyott áram és gázfogyasztó készülékek biztonságos leszerelésének ürügyével jutottak be a lepecsételt zsidó lakásokba. Az újságok szerint, június végén a budapesti városháza lakáshivatalát a zsidók lakásának megszerzése céljából "oly tömegesen keresi fel a közönség, hogy valóságos tömegjelenetek játszódnak le, ami a mai időkben nem kívánatos." Túrvölgyi kormánybiztoshoz tízezrével érkezetek a legkülönfélébb zsidó értékeket igénylők levelei, a Gestapo több ezer feljelentést kapott. Sokan egyszerűen beköltöztek a kiszemelt lakásokba, mások a rendeletek ellenére megtartották az ott talált perzsaszőnyegeket, ólomkristályokat - panaszolta a fővárosi pénzügyigazgatóság "Zs" osztálya. Márainak csak részben volt igaza. A középosztály nem elsősorban a zsidókérdéstől "rúgott be", inkább a pénz "szaga", a szerzés lehetősége, a mindenáron való meggazdagodás vágya kábított el sokakat. A zsidók elhagyott lakásaiba feljelentőik, kollaboránsok és kibombázottak költöztek. Vállalataikhoz, boltjaikba keresztények jártak dolgozni. Állataikat egykori szomszédjuk nevelte tovább, használati tárgyaikat széthordták. Zsinagógáik, kórházaik, iskoláik és temetőik gondozó kezek híján romlásnak indultak.

Mi történt a zsidók vagyonával?

A hatalmas koncon még a hóhérok is összevesztek. A magyar kormány öt, már említett preferált elképzelésének egyike sem számolt azzal, hogy a Weiss Manfréd Rt-t, Közép-Európa utolsó, nem német kézben lévő vállalatóriását, "a magyar ipar zászlóshajóját", a letartóztatott és deportálással megfenyegetetett zsidó tulajdonosoktól néhány tucat útlevélért és repülőjegyért, valamint 200 ezer dollárért cserében megszerzi az SS. Az ügylet ellen hivatalból tiltakozó Imrédyről azonnal és ismét kiderült, hogy "zsidó". A németek, igaz nem akármekkora falatért, de azonnal ejtették az évek óta legfőbb magyarországi szövetségesüknek számító volt miniszterelnököt. A zsidó műtárgyak kezelésének kormánybiztosát, Csánky Dénes festőművészt beosztottai többször értesítették, hogy a németek ellopják, elszállítják a lefoglalt zsidó villákban talált festményeket, műkincseket. Csánky megpróbált ez ellen fellépni: sikertelenül.

Az októberben hatalomra került nyilasok egy csapásra megvalósították Sztójay-kormány korábbi terveit. A november 3-án megszületett 3840/1944. számú rendelet kimondta: "A zsidók minden vagyona a nemzet vagyonaként az államra száll." Ezzel befejeződött a magyar zsidóság gazdasági megsemmisítése. A vagyon sorsa mindmáig kevéssé ismert. Az Auschwitzban elvett készpénz, az ékszerek és a fogarany túlnyomó többsége, akárcsak az SS által Magyarországon hivatalosan kizsarolt összegek az SS Gazdasági és Igazgatási Főhivatalán (Wirtschaftsverwaltungshauptamt der SS - SS-WVHA) keresztül a Reichsbankba, onnan pedig jórészt svájci pénzintézetekbe kerültek - finanszírozva a német hadigazdaság igényeit. A zsidókból "törvénytelenül" kivert értékek egy része a csendőröket, a hivatalnokokat gazdagította. A rengeteg aranyat és készpénzt összeharácsoló magyar és német Gestapósok, nyilas és SS funkcionáriusok 1944 végén kincseiket ládákba csomagolták, teherautókra pakolták és Ausztriába menekültek. Ezek az értékek jórészt a háborús bűnösöket letartóztató szövetséges megszálló, elsősorban amerikai csapatok kezére kerültek. Nagy részük sosem került vissza Magyarországra. Ismeretlen mennyiségű vagyon gazdagította a kincsesládákra véletlenül rábukkanó osztrák és német civileket. Sok, sikerrel bujkáló magyar és német háborús bűnös a zsidóktól elrabolt vagyonra alapozta új életét, más értékeket elástak és örökre ottfelejtettek az osztrák Alpokban.

A magyar zsidók értékesebb vagyontárgyai, festményei és ékszerei az elkobzás és az eredeti tulajdonosok nagy részének halála után néhány hónappal az előrenyomuló Vörös Hadsereg elől visszavonuló magyar és német erőkkel együtt Nyugat felé indultak. (A túlélők később csak a műtárgyak egy részét kapták vissza.) A Magyar Nemzeti Bank vonata, amely az ország aranytartaléka mellett zsidó letéteket is szállított, amerikai kézre került. Az MNB kincset ugyan visszaadták, de a zsidó tulajdonosok felkutatását senki sem kísérelte meg. A zsidóktól elvett mintegy 5 tonna aranyat és aranytárgyat, 1560 láda ezüstöt, 3000 perzsaszőnyeget és rengeteg drágakövet, gyémántot 24 vagonban szállító másik (ún. "zsidó") aranyvonat tartalmának nagyobb része az amerikaiak, kisebb része pedig (amely a vonatról teherautókra átpakolt ládákból állt) a franciák kezére került. A francia hatóságok először Magyarországra deportált francia zsidók vagyonának nyilvánították az értékeket, majd magukat meggondolva részben visszaadták azokat. A visszakerült vagyont a magyar kormány ígéretei ellenére sem adta vissza a túlélő zsidó személyeknek vagy az újjáalakuló zsidó szervezeteknek. Az amerikai hadsereg "azonosíthatatlan" vagyonként szétdarabolta az ellenőrzése alá került szállítmányt: egyes részei nemzetközi menekültügyi szervezetekhez kerültek, más tételeket az osztrák kormány kapott meg, jelentős értékeket amerikai főtisztek reprezentációs célokra "kölcsönöztek ki". A magyar zsidók semmit sem kaptak vissza. A háború utolsó félévében a kincseken kívül a nyilas kormány döntése értelmében mintegy 55 ezer vagonnyi ipari kapacitást és termelőeszközt, nyersanyagot, gabonát, takarmányt és járművet "telepítettek ki", főleg Ausztriába és Dél-Németországba. A kitelepített javak között több ezer vagon eredetileg zsidó tulajdonban lévő érték is volt. Ezek egy része, akárcsak az itthon maradt gyárak és a mozdíthatatlan ingatlanok közül sok, elpusztult a harcokban. Valamennyit a háború után ugyan hazaszállítottak, de jelentős hányadát az amerikai hatóságok az új osztrák kormánynak adták át. A Vörös Hadsereg Ausztriában és Németországban éppúgy óriási magyar és magyar zsidó eredetű tulajdont zsákmányolt, mint a megszállt Magyarországon. Az ilyen javak a jóvátételi kötelezettségeknek megfelelően vagy egyszerűen hadizsákmányként a kerültek a Szovjetunióba.

A magyar zsidók számára tulajdonképpen érdektelen volt, hogy ki és hová vitte tulajdonukat. Ha elrabolt pénzükből háborús menekülteket, nagyrészt zsidókat támogattak, ha hazakerült értékeiket a magyar kormány az új valuta, a forint stabilizálására vagy az állandósuló valutaéhség csillapítására költötte, ha gépeik az újjáépülő osztrák, német, szovjet vagy magyar ipar számára termeltek, nem volt különösebb jelentősége. Vissza rendkívül keveset kaptak. Két évvel a deportálások után vagyonuk nagy részét hátrahagyva a kitelepített svábok is vagonokba szálltak. Az új népi demokratikus rendszer földet adott a parasztoknak, a kommunista rezsim hamarosan újra megfosztotta őket tulajdonuktól. A kis-és nagyiparosok, kereskedők százezreit az államosítások révén rabolták ki. Századunkban az állam túl gyakran lopta meg állampolgárait. A tömeges rablás azonban csak egyszer torkollott tömeges hullarablásba, 1944-ben. Európa egyik legnagyobb és leggazdagabb zsidó közössége, a magyar, vagyonával együtt semmisült meg. Mindez sok tízezer magyar állampolgár aktív helyeslése és közreműködése mellett, más tízezrek csendes ellenállása és önfeláldozása ellenére azért is történhetett így, mert százezreknek érdekében állt a zsidók kifosztása még akkor is, ha halálukat nem kívánták, abból újabb előnyük már nem származott. Gyilkosok közt cinkos, akinek haszna van belőle.