– 1965-ben Párizsban a Rajk-perről beszélgetve egy emigráns magyar író barátom azt mondta, hogy ha a koncepciós pertechnika izgat, akkor a tiszaeszlári perről kellene drámát írnom. Ez adta az indítattást. Megírtam a Tiszaeszlár című drámámat, 1967-ben mutatta be a Miskolci Nemzeti Színház. A politikai koncepciós per technikáját, az irracionális mítoszok érzelemvilágát dolgoztam föl. A százhúsz évvel ezelőtt kezdődött pernek egyetlen fő tanúja volt, a tizenhárom és fél éves Sarf Móric. Maga a vád az alig ötéves öccsének, Samunak egy játékos mondatára épült. Ez mai ésszel, jogi értelemben is képtelenség. Akkor is az volt. A tizenhárom és fél éves fiút csendbiztosi őrizettel szállították Tiszaeszlárról a tárgyalás színhelyére, Nyíregyházára. Egy éjszakát töltöttek Nagyfaluban, ahol addig verték a fiút, amíg azt nem vallotta, hogy ő is látta azt, amiről a kisöccse fecsegett. Így kezdődött el az az iszonyú koncepciós per, mondhatnánk, így indult maga a hosszú huszadik század egyik vonulata, hiszen a tiszaeszlári per tényei, utótörténete és kommentárirodalma összefonódik a magyarországi politikai antiszemitizmus megszületésével, a belőle kicsapó gyűlölettel, a középkori boszorkányüldözésekhez hasonló mentalitások megjelenésével, a későbbi népírtás mil-liók által való szótlan elfogadásával. 1973-ban felkérést kaptam egy Eötvös Károlyról szóló könyv megírására. Beástam magam az életműbe, és úgy döntöttem, hogy nem monográfiát írok, hanem megírom „A vizsgálat iratai” című esszékönyvemet az irracionális mítoszok születéséről, pusztításáról, a perről, amely az ártatlanul vádoltak teljes felmentésével végződött, s amelyről annak idején tucatnyi világlap tudósítója számolt be elszörnyedve, hogy Kossuth Magyarországán ilyen középkorias vád egyáltalán lábra kaphatott. De a per 1970-es évekbeli utóélete is foglalkoztatott. Elutaztam Tiszaezszlárra. Beszélgettem öregekkel és fiatalokkal, ismerősöket szereztem. Azt tapasztaltam, hogy a vérvád mítosza él. Ezt is megírtam. Többször visszamentem Tiszaeszlárra. A könyvemből, amely azóta öt kiadást ért meg, hatvan-nyolcvan példány volt, s gondolom, ma is van a faluban.

– Milyen felismerésekhez segítette hozzá a tiszaeszlári per és annak utótörténete?

– Fókuszálta az érdeklődésemet a hamis mítoszok kialakulásának körülményeire és kipusztíthatatlan hatására. Hogyan jut el az ember addig, hogy a legnagyobb meggyőződéssel tegye azt, ami a legnagyobb meggyőződése ellen való? Ezt Eötvös Károly kérdezi A nagy per című könyvében. Az irracionális mítoszok, a belőlük kicsapó mentalitások végigkísérték az emberiség történetét. Konfliktusos történelmi helyzetekben, háborúkban, járványokban és forradalmakban felerősödtek. Végigkísérik a közép-európai és benne a magyar történelem nyomorúságos huszadik századát is. A máig élő politikai antiszemitizmus első vezére a vérvádat a parlamentben is képviselő, az első magyar antiszemita pártot megalakító lecsúszott dzsentri, Istóczy Győző volt. A huszadik századi magyar történelem nyomorúságai ez esetben is a tizenkilencedik századi megoldatlanságokból nőttek ki. Idetartozik, hogy a tizenkilencedik század hetvenes-nyolcvanas éveiben szerveződő, a tiszaeszlári per kapcsán erőre kapó politikai antiszemitizmus mivé lett a két világháború között, hogyan torkollt a holokausztba.

– A szavaiból az következik, hogy a nagy per után százhúsz évvel sajnos nem időszerűtlenek a hajdani események.

– Az elmúlt években a politikai antiszemitizmus ismét talált szervezeti kereteket. Ahogy Bibó István mondta, itt nem a „zsidókérdésről” van szó, hanem az emberi egyenlőségről, szolidaritásról és tisztességről. Arról, hogy szembenézzünk a saját történelmünkkel. Európa felől egyre értetlenebbül figyelik a gyűlölködő mentalitást, ami mélyen él nálunk a hétköznapokban. Végzetes hiba volt, hogy az előző kormányzat nem határolta el magát élesen ettől, holott csak Kossuth Lajost, Eötvöst Károlyt kellett volna követniük, akikre szószátyár módon más ügyekben még hivatkoztak is. A közép-európai térségben a mi súlyos történelmi tapasztalatainkkal a minimális erkölcsi teljesítmény, a magyarságtudat megtisztítása érdekében elemi lépésnek kell tekinteni az aktív elhatárolódást minden kisebbségellenes, emberellenes megnyilvánulástól. Kossuth nevét említettem. Kevesen tudnak arról, hogy a tiszaeszlári per kapcsán ő is fölemelte a szavát egy éles hangú, az akkori kormányzó párthoz írt levélben. Azt írta: a szociális problémák megvilágítása helyett otthon az elbutított szegény néppel azt akarják elhitetni, hogy minden bajuk forrása a zsidó, lépjenek fel határozottan, írta, az ilyen pusztító nézetek terjesztői ellen. Vagyis már Kossuth is rámutatott arra, amire minden mérvadó szellem a huszadik században, hogy amikor az úgynevezett zsidókérdést veszi bárki elő, az nem más, mint a valóságos kérdésekről, illetve a magyarok és magyarok közötti ellentétről való figyelemelterelés.

– Nemrégiben lapunkban megjelent egy riport, amely azt feszegette, hogy Tiszaeszláron miért nincs hivatalos állami vagy önkormányzati emlékműve a nagy perben megvádolt zsidóknak. Az írásban többen úgy vélekedtek: nem lehetne olyan emlékművet állítani, ami ne váltana ki indulatokat az egyik vagy a másik oldalról. Önnek mi a véleménye?

– Mi az ebben a kérdésben, hogy egyik vagy másik oldal? Mi volna a „másik oldal”? Talán az, amelyik még ma is talonban tartja a vérvádmítoszt? Miért kellene a középkorias boszorkányperek felelevenítésének teret adni? 1976-ban született egy ötlet, miszerint Eötvös Károlyról nevezzenek el egy utcát Tiszaeszláron. Ezt a kezdeményezést a helyi vezetők akkoriban támogatták. Az idén van a per százhúsz éves évfordulója, és jövőre lesz száz éve annak, hogy megjelent Eötvös híres könyve a nagy perről. Ebből az alkalomból be kellene pótolni a mulasztást, és legalább emléktáblát kellene állítani Eötvös Károlynak, a magyar irodalom és gondolkodástörténet, a magyar jog, az emberi egyenjogúságért folytatott küzdelem kiemelkedő alakjának, aki a tiszaeszlári perben az ártatlanul gyanúsítottak védője volt. Ezzel Tiszaeszlár önmagát tisztelné meg. Az ország közvéleménye számára is adna ez némi útmutatást. Napjainkban milliárdnyi más és más ember együtt élni tudásán, megértésén, egymás iránti megbecsülésén áll a világ sorsa. Önmagát alázza meg az, aki nem határolódik el attól a történelmi eredetű gyűlöletkeltéstől, amely beszennyezi a huszonegyedik századi Magyarországot.